2 hónapja hogy elváltak az útjaink. Tom visszatért a régi életéhez, csajozott és bulizott, amikor csak tehette. A rajongók megnyugodtak, csak az én fejemben nem volt megnyugvás. Csak úgy cikáztak benne a gondolatok…vajon jól tettem? Vele kellett volna maradnom?

De mindig megnyugtatom magamat. Így kellett lennie. Tom boldogabb nélkülem, igazuk volt a kiscsajoknak.

- Gyere, siess már! El fogunk késni…- zökkentett ki gondolkodásomból a barátnőm

- Jó, jó megyek már!- kiabáltam vissza neki

- Mit csinálsz ennyi ideig? Csak a stúdióba megyünk, ott úgyse nézi senki, hogy hogy nézel ki!- kaptam a választ

A második albumunkon dolgozunk, még a jövő hónap elején ki szeretnénk adni, hogy aztán indulhasson a turné. Ebből áll az életünk, utazgatunk, stúdióba járunk és turnézgatunk. A régi barátainkkal már szinte sose találkozunk, iskolába nem járunk, magántanulók vagyunk és ha néha időnk van rá, tanulunk. Sokszor elgondolkodok azon, hogy jó ez így? Nem lenne egyszerűbb normális életet élni? Tudom, mindenki ilyen életre vágyik, de én jobban szeretném visszakapni a régit. Ez lehetetlen, én is nagyon jól tudom, de ha kicsit is több időm lenne a régi dolgokra én nagyon boldog lennék.

Talán ezek a kósza gondolatok vezettek ahhoz, hogy a Tini Duó egy év múlva, a turné befejeztével feloszlott. Hogy véglegesen? Ezt csak találgatni lehet, mindenesetre a barátnőm és én visszatértünk az iskolapadhoz, hogy az elvesztegetett éveket bepótoljuk. A régi osztálytársainkkal együtt kezdtük el szeptemberben a 10. évfolyamot.

- Olyan furcsa érzésem van. Érzem a pillangókat a hasamban, olyan, mint amikor gólyaként jöttünk ide. Emlékszel még arra?- kérdezte a barátnőm

- Hát persze, hogy is felejthetném el? És…én is hasonlóan érzek.- mosolyogtam rá

De semmi okunk nem volt a félelemre, izgalomra, az osztály tárt karokkal fogadott minket.

- De jó, hogy újra itt vagytok!- ölelt meg minket egyik régi jó barátnőnk

- Már hiányoztak a jó csajok az osztályból!- kacsintott ránk a srác, aki mitsem változott nyolcadik óta…talán kicsit magasabb lett

Az első napunk jól telt, azt leszámítva, hogy minden szünetben ostromoltak minket az autogram kérők, de mindenki nagyon aranyos volt. Fáradtan estem be a ház ajtaján…

- Milyen volt a napod?- kérdezte az anyukám

- Mint egy átlagos iskolanap.- válaszoltam

Másnap az iskolába már egyedül mentem, a kapuban maga elé engedett egy 11.-es srác. Olyan ismerős volt, de mégsem tudtam ki az. De az egyik szünetben fény derült rá…

- Jaj, olyan kár, hogy elballagtak a helyes pasik…- mondta Zsu, a barátnőnk

- Azért szerintem maradtak páran…- mondtam

- Jaj, igen a Márkus…- csillant föl Zsu szeme- olyan édes, helyes…

- A Márkus Bencére gondolsz?- szakítottam félbe

- Igen

- De hát ő tök ronda volt…

- Igen, volt!- mondta Zsu- de most…egy isten! Ha látnád…

- Mutasd meg, nem ismerném föl, az 100!

- Nézd, nézd! Ott jön föl a lépcsőn!- suttogta izgatottan

Ekkor megpillantottam a srácot, aki reggel beengedett a kapun… leesett az állam, mert tényleg nagyon helyes volt. A reggeli rohanásban észre se vettem és most már tudom miért volt olyan ismerős. Az a csillogó kék szeme és a mosolya semmit nem változott. De a többi…annál inkább. A haja megnőtt és a ragyás pattanások is eltűntek az arcáról. A stílusa sokat változott, jól nézett ki a ruháiban és a pólója sejtette az alatta dagadó izmokat. A hóna alatt egy kosárlabdát fogott és úgy jött fölfelé a lépcsőn.

Mint később megtudtam, az iskolai kosárcsapat kapitánya és épp nincs barátnője, pedig a suli fele odáig van érte. Pedig amikor még fiatalabbak voltunk, mindenki kibeszélte a háta mögött, a nagyok szánakozva néztek rá, hogy szegény ronda kissrác.

Fölért a lépcsőn és elindult felénk…