…Ki sem kellett nyitnom a szemem, tudtam, hogy ott van. Ott ült az ágyam szélén, és engem nézett a sötétben. Már álmomban is éreztem barna szemeinek simogató ölelését, éreztem bőrének finom illatát… Megnyugtató volt tudni, hogy ott van és vigyáz rám, hogy eljött minden kérés nélkül.

Mosolyogva nyitottam ki szemeim és a félhomályban ránéztem:

- Örülök, hogy itt vagy Tom – suttogtam, miközben lassan felültem az ágyban. A beszűrődő holdfényben láttam, hogy ott bujkál az a jellegzetes mosoly a szája szélén…Az a mosoly, amelyet úgy szerettem…

Gyengéden ölelt át erős karjaival, mintha soha többé nem akarna elengedni.

- Örülök, hogy örülsz… - Suttogta halkan Tom a fülembe. Meleg lehelete cirógatta bőrömet, rég nem hallott kedves hangjára megborzongtam. Olyan boldog voltam és mégis oly keserű! Arca az enyémet simogatta, miközben felemelte fejét és rámnézett. Kisimította a kósza tincseket és egy könnycseppet is letörölt lágyan az arcomról.

- Úgy hiányzol! – zokogtam fel és újra a nyakába vetettem magam. Csitítóan simogatta a hajamat és finoman megpuszilta az arcomat.

- Te is nekem… - mondta nekem, miközben újra átölelt és magához húzott – Szeretlek… - suttogta egészen csendesen, mintha nem akarná, hogy bárki is hallja, rajtunk kívül.

Én még midig a könnyeimmel küszködtem. Görcsösen kapaszkodtam a vállába, nem akartam soha többé elengedni! Ő csak ült, mozdulatlanul és erősen szorított magához. Percek vagy órák teltek el? Magam sem tudom, minden megszűnt körülöttünk.

Csak arra eszméltem fel, mikor óvatosan visszefektetett a párnára és betakart.

- Ne menj még el, kérlek! – mondtam halkan és megfogtam a kezét. Csendesen bólintott, majd ő is mellémfeküdt. Fázósan bújtam hozzá, fejemet a mellkasára hajtva. Szomorúan hallgattam a testében lakozó csendet. Úgy szerettem volna hallani még egyszer, utoljára hallani szívének egyetlen dobbanását! Újabb könnycseppek gördültek végig arcomon. Mintha csak tudta volna mire gondolok, Tom ezt mondta:

- Ne félj, nem hagylak el soha…Mindig veled leszek! – ujjaink összekulcsolódtak és bíztatóan megsimogatta a kezemet.

A kezét fogva hunytam le szemem és aludtam el…

…És ma reggel újra egyedül vagyok. Sírva borulok le a párnára, melyen előtte ő feküdt és szomorúan gondolok vissza az éjszakára…A tegnap éjszakára, mikor eljött hozzám még egyszer, utoljára.

A fák között, látszólag teljes nyugalommal, de belül zokogva sétálok. A keskeny, kövekkel kirakott ösvény egy ponton kettéágazik, én minden gondolkodás nélkül bal felé indulok el. Igaz, csak múlt hét óta, de jól ismerem ezt a helyet. Azóta vagy százszor jártam itt. Egy nagy tölgyfa alá telepedem le, kezemmel végigsimítom a hideg márványtáblát…

- Én is szeretlek… - suttogom a kőhöz hajolva, és szinte látom magam előtt a számomra oly kedves arcát, a szeretett mosolyával együtt…