Felemelem a fejemet a fehér takaróról, Tom arca talán még a takarónál is fehérebb. Hallgatom a lélegeztető gép egyenletes pittyegését és elgondolkodom. Álom lett volna, hisz olyan valóságosnak tűnt, de itt vagyok, nem történhetett meg. Gondolataimat az ajtó nyikorgása törte meg. Bill lépett be a szobába. Hátulról átölelt és a fülembe súgta, hogy mennünk kell, vége a látogatási időnek. Könnycseppek gurultak végig az arcomon, ahogy még utoljára visszanéztem Tomra. Ó, milyen boldogok is voltunk, erős karjaival átkarolt és biztonságban éreztem magamat. Most pedig ott fekszik tehetetlenül abban a hatalmas ágyban. Törékeny testéből csövek állnak ki és mindenfelé szerteágaznak. Nem bírtam tovább nézni, nem bírtam tovább gyötörni megtört szívemet. Átléptem a küszöböt és kimentem a folyosóra, ahol már vártak rám, a barátnőm, Gustav és Georg. Bill is kijött, átöleltem, mint egy szeretetre éhes kisgyermek, ő pedig gyengéden megsimogatta az arcomat, mintha azt mondaná, mindjárt megveszem neked az epres fagyit.

Végtelennek tűnő folyosón gyalogoltunk végig, majd a lépcsőn, aminek a vége nem akart előbújni. Végre kiértünk a szörnyűséges kórházból, de ekkor szörnyű bűntudat fogott el. Hogy hagyhatjuk ezen a szörnyű helyen Tomot? Nem tehetünk ilyet vele…

Az úton senki nem merte megtörni a csöndet, végül a hotel recepcióján Bill kénytelen volt megszólalni. Fölmentünk a szobáinkhoz, lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Hallgattam a barátnőm egyenletes szuszogását, ami egy iső után álomba ringatott. Megint ugyanaz az álom. Tom felépül és boldogan éljük az életünket. Ezt a csodálatos képet a telefon csörgése szakította meg;

- Haló- mondtam kómásan

- Jó reggelt kívánok, elnézést kérek, ha felébresztettem- hallottam a vonal túlsó végéről- maga ugye Tom hozzátartozója?

- Igen- válaszoltam

- Tom árulta el a maga telefonszámát

- Tom? Mikor? Felébredt?- éreztem, hogy megkönnyebbülök

- Igen, jó hírrel szolgálhatok, Tom Kaulitz felébredt és nagyon várja magát

- Azonnal indulok!

- Rendben, nagyon fog örülni.

- Köszönöm, nagyon köszönöm. Viszlát!

- Viszontlátásra!

Leírhatatlanul boldog voltam, nem akartam fölébreszteni a barátnőmet, olyan aranyosan aludt, ezért átrohantam Billhez.

- Bill, Bill, engedj be!- kiabáltam

Kinyitotta az ajtót én pedig szó szerint az ölébe ugrottam.

- Mi az? Mi történt?- Bill

- Tom fölébredt! Jól van!- én boldogan

- Azonnal menjünk a kórházba!- Bill- bár nem ártana, ha átvennéd a ruhádat és nem pizsamában jönnél.

Jót nevettünk, a baleset óta először, szívből jövő nevetés volt.

Két perc se kellett és már kint voltunk a hotel előtt. Beszálltunk a taxiba és fél óra múlva már ott is voltunk a kórházban. A lépcsők, a folyosók márt korántsem voltak hosszúak. Benyitottam a szobába, Tom kinyitotta két gyönyörű szemét és rámmosolygott.

- Szia. Már nagyon hiányoztál!- Tom

- Hát még te nekem!- és átöleltem, amilyen szorosan csak tudtam

- Jó, jó azért nem kell megfojtanod- mosolygott

Ránéztem Billre, ő csak állt az ajtónak dőlve és nézett minket majd odajött hozzánk, leült az ágyra és beszélgettünk egyet hármasban.

Bejött az orvos és azt mondta, hogy pár nap múlva már velünk jöhet Tom is, de ma még ketten mentünk vissza a hotelbe. Úgy gondoltuk, hogy gyalog tesszük meg az utat. Közben elmeséltem Billnek az álmomat.

- Nagyon jó lenne, ha ez valóra válna.- Bill

- Nekem mondod? Én lennék a legboldogabb.

Közben odaértünk a hotelhez. A hallban már vártak minket a többiek.

- Hol voltatok? Hova tűntetek?- Gustav

- Tomnál voltunk, már sokkal jobban van.- én

- Legalább valami üzenetet hagyhattatok volna.- barátnőm

- Hát…- én

- Nagyon boldogok voltunk és rohantunk hozzá, mikor megkaptuk a jó hírt.- próbálkozott védekezni Bill és hátulról átölelt. Az ő karjai között is biztonságban éreztem magamat, de más volt, mint Tommal. Nagyon szerettem Billt is, de máshogy, inkább, mint egy bátyot.

- Nekünk is van ám egy hírünk…- Georg

...